A 20. századi konfliktusok mérgező öröksége újra felszínre tör az Északi-tengeren: robbanóanyagok és lőszerek veszélyeztetik a tengeri ökoszisztémákat.

A huszadik század konfliktusai sokkal élénkebb örökséget hagytak ránk, mint ami a történelemkönyvek lapjai között üledékbe ülepedett. Több tíz méter mélyen, az óceán csendjében ezrek fekszenek... elsüllyedt hajók és tengeralattjárók a két világháború alatt. Csak az Északi-tengeren több mint háromezerre becsülik a számukat.

Az elsüllyedt tengeralattjárók és cirkálók azonban sokkal alattomosabb természetet tárnak fel, mint amit a nyugodt történelmi roncsokkal társítanánk: a robbanóanyagokban és lőszerekben található mérgező anyagokvalójában szennyezik a tengeri környezetet, veszélyeztetve az ökoszisztémákat és magát a táplálékláncot, amelytől a háborúkat vívó férfiak örökösei függenek.

Az óceánokat fenyegető fegyverek elsüllyedt öröksége

Amikor 1917. április 21-én elsüllyedt, a Német SM UC-30 tengeralattjáró Kevesebb mint egy éve állt szolgálatban. Egy UC II típusú, part menti aknavető tengeralattjáró volt, amelyet a Német Császári Haditengerészet számára terveztek és építettek az első világháború alatt. A közel 50 méter hosszú és több mint 5 méter széles UC-30 400 tonna felszíni és 480 tonna vízkiszorítással rendelkezik. 18 aknát és 6 torpedót szállított ...amikor – motorproblémák miatt – félbehagyta írországi küldetését, hogy visszatérjen Németországba. Dánia nyugati partján, Rømø közelében hajózott, amikor egy brit aknának ütközött. Az UC-30 elsüllyedt. Mind a 27 fős személyzet életét vesztette.

Az UC-30 roncsa közel egy évszázadon át elveszett az óceán fenekén. 2016-ban fedezte fel a dán búvár, Gert Normann Andersen. Ma, a kutatási projektnek köszönhetően Északi-tengerRoncsok, sokat tudunk arról a roncsról. Katrine Juul Andresen, az Aarhusi Egyetem Földtudományi Tanszékének előadója a haditengerészet búváraival együttműködve járult hozzá a helyszíni vizsgálatokhoz:

Civil búvárkodás a roncson tilos, így értékes támogatást kaptunk a haditengerészet búváraitól. Az utasítások kézhezvétele után merüléssel üledék-, víz- és tengeri élőlény-mintákat vettek a roncs és a környező tengerfenék különböző pontjairól. Filmeztek és fényképeket is készítettek, amelyeket aztán felhasználtunk az aknák kitettségének és a roncs állapotának felmérésére.

Andresen magyarázta.

Ezen vizsgálatok eredményei azonban határozottan aggasztóak.

Az UC-30 tengeralattjáró TNT-t bocsát a tengerbe: a bizonyíték a kagylókban van.

A két világháború alatt a tengerbe veszett robbanóanyagok és lőszerek távolról sem történelmi ereklyék. A sós környezetben való évtizedes tartózkodás valójában a következőkhöz vezetett: hajótestek és burkolatok korróziója, aminek eredményeként ma ezek a roncsok aktívan szabadít fel mérgező anyagokat az óceánokban. Ahogy Andresen elmagyarázza,

TNT nyomait észleltük tengeri élőlényekben, tengerfenék üledékben és a vízoszlopban. Szennyezés történik. Továbbra is tisztázandó a kérdés a hatás mértékével és azzal kapcsolatban, hogy a roncstól milyen távolságban érinti a szennyezés a tengeri környezetet. Ez valószínűleg egy viszonylag lokalizált szennyező forrás, de a helyzet valószínűleg romlani fog, ahogy a roncs állapota tovább romlik, és további, a bányákban található robbanóanyagok kerülnek felszínre.

Az ilyen típusú szennyezéssel járó biológiai kockázatok felmérésére a kutatók kagylómintákat vettek (Mytilus edulis) két meghatározott helyszínen az Északi-tengeren, és ketrecekbe helyezték őket, amelyeket aztán a közelükben helyeztek el. roncsokat azonosítottak tanulmányozásra (Az UC-30 mellett a Kolberg-osztályú könnyűcirkálót is elemezték. SMS MAINZ és a halászhajó KW58 HENDERICUS, szintén lőszerrel megrakva az Északi-tengeren veszett oda).

Ezután tanulmányozták a roncsokon hetekig maradt kagylók által végzett méregtelenítő folyamatokat, és felfedezték, hogy az UC-30 hajótestére helyezett 59 kagylóból mindössze 3 nem mutatott kimutatható méreganyagokat. TNT (vagy metabolitjai) nyomokbanAz 1917-ben elsüllyesztett német tengeralattjáró TNT-t bocsát a tengerbe.

Egy jelenség, amely világszerte több ezer roncsot érinthet

Napjainkban a környezetszennyezés számos hagyományos hadviselésben explicit pusztító stratégia. Mégis egyre világosabbá válik, hogy még nem értettük és nem számszerűsítettük... a múlt század két világháborújának mérgező öröksége – ami sokkal terhesebb örökség lehet, mint amire számítottak (vagy inkább, mint amire nem számítottak).

Ahogy Dr. Andresen elmagyarázza,

TNT nyomait észleltük tengeri élőlényekben, tengerfenék üledékben és a vízoszlopban. Szennyezés történik. Továbbra is tisztázandó a kérdés a hatás mértékével és azzal kapcsolatban, hogy a roncstól milyen távolságban érinti a szennyezés a tengeri környezetet. Ez valószínűleg egy viszonylag lokalizált szennyező forrás, de a helyzet valószínűleg romlani fog, ahogy a roncs állapota tovább romlik, és további, a bányákban található robbanóanyagok kerülnek felszínre.

És ez vonatkozik az UC-30-ra, de potenciálisan a ... roncsaira is. több mint 10-15 ezer nagy hajó süllyedt el az első és a második világháború között, nem is beszélve a tengerbe zuhant több ezer kisebb hajóról, uszályról és repülőgépről. E lőszerrel megrakott roncsok némelyike ​​– ki tudja, hány – még most is mérgező anyagokat juttathat a tengerbe, elnyomva az óceánmély csendjét és a történelem közömbös menetét.

A tudósok most kezdték feltárni a körvonalaita száz évvel ezelőtti háborúk mérgező öröksége (ami változatosságképpen főként az óceánt és annak ökoszisztémáit érinti), és hogy tanulmányozzon néhányat lehetséges megoldások.

Kármentesítés, víz alatti drónok és veszélyes robbanószerkezetek semlegesítése

Németország, magyarázza Dr. Andresen, már jelentős forrásokat különített el erre a célra. néhány roncs és lőszer kiemelése a második világháborúig visszanyúlóan a Balti-tengerről:

„A németek Dániában megelőznek minket ezen a fronton. Néha robbanóanyagokat gyűjtenek össze a roncsokból, hogy hatástalanítsák azokat, de ez egy nagyon költséges művelet.”

Robbanóanyagok felrobbantása a helyszínenRáadásul ez nem mindig a legbiztonságosabb megoldás: amikor a szerkezeteket víz alatt robbantják fel, a lökéshullám szennyeződéseket juttathat a környezetbe. Egyes területeken ez a művelet inkább súlyosbíthatja a szennyezést, mintsem megoldaná a problémát.

„Attól függ, hogy hol található a roncs és a szerkezetek. Az áramlatok és a tengerfenék morfológiája alapvető szerepet játszanak. Bizonyos esetekben a felrobbantásuk több kárt okozhat, mint hasznot.”

– magyarázza az orvos. Egy jelenleg tesztelt megközelítés magában foglalja arobotok használata Képesek mozogni a tengerfenéken. Ezek a gépek pontosan feltérképezhetnék a veszélyes lőszerek helyét, és segíthetnének a kutatóknak a romló roncsok alaposabb megfigyelésében. A jövőben ezek a robotok képesek lehetnek ezeket a tárgyakat kiemelni vagy semlegesíteni. Végül is nincs szükség arra, hogy minden egyes ásatást „kitakarítsanak” az óceán fenekén:

Néhány roncs teljesen vagy részben az óceán fenekén fekszik. Amikor homokkal borítják be őket, a környező tenger szennyezésének kockázata jelentősen kisebb. Fontos azonosítani, hogy hol a legnagyobb a környezeti veszély, majd eldönteni, hogy eltávolítják-e a lőszereket a roncsokból.

– vonja le a következtetést Andresen.

Íme három betekintés, amelyek érdekelhetik:

A háború mérgező öröksége a Csendes-óceánban temetve
A világ legtávolabbi óceánjai cinkkel szennyezettek
Európa zaklatott vizeken: A tengeren még mindig a szennyezők győznek